this is undefined;

Greg Egan írásait régóta ismerem és mindig csodáltam kőkemény elkötelezettségét a hard SF iránt (és persze a tehetségét is). A Zendegire viszont csak véletlenül bukkantam rá egy, a törlési ítélet végrehajtására váró archívumban. Az első öt oldal rögtön beszippantott, így a fene tudja honnan hozzám került közel sem jogtiszta verziót gyorsan becseréltem egy iBookstore-ból származó változatra.

A történet Iránban kezdődik, napjainkban. Az elmúlt egy-két év eseményei után ismerősnek mondható helyzettel szembesülünk: elcsalt választásokat követő tüntetések, forradalmi hangulat, később a fennálló antidemokratikus rendszer megváltoztatása.

Egan később bedobja a történetbe a közeljövő technikai újdonságait is, ami természetesen a regény egyik központi témájává válik. (Van néhány oldal a könyvben, amire akár startup cégeket is lehetne alapozni, de nem spoilerezem el, tessék elolvasni.) A történet kezdeti lassú kifejtése után brutális váratlansággal következik be a fő konfliktus, majd a mellékszál bonyolódik meg.

Virtuális és valódi világokban követjük a főszereplőt, aki mindkettőben igyekszik a lehető legtöbbet együtt lenni fiával, de a véletlen úgy hozza, hogy nemsokára – ha nagyon szerencsés – legfeljebb csak egyikben maradhat vele. Ez a küzdelem válik aztán a fő problémává – és a központi kérdéssé az, hogy megéri-e bármi áron és bármilyen módon megmaradni szülőnek, kísérőnek, tanácsadónak.

A vége előtt ötven oldallal egyre nagyobb izgalommal olvastam a könyvet. Azon tűnődtem, hogyan fogja Egan lezárni a cselekmény szálait. Aztán az utolsó tíz oldalon rájöttem: nem fogja. Félbemaradt a nagyívűnek ígérkező történet, ami akár másfélszer ekkora terjedelemben is élvezhető lett volna (sőt, talán úgy lett volna igazán az).

Ez az első regénye az ausztrál írónak, amit olvastam. Előtte csak a (szerintem tökéletes) novelláit ismertem, és úgy tűnik, abban tud igazán nagyot alkotni. A Zendegi is inkább egy kicsit hosszúra nyúlt novellának tűnik, mint regénynek. Persze lehet hogy csak a bennem rejlő ötéves elégedetlenkedik, aki a mese egyértelmű lezárására várt, méltó jutalmakkal és bűnhődésekkel együtt.

Ezektől függetlenül erősen ajánlom a könyvet a hard SF és a transzhumanista témák kedvelőinek. Egan a tőle megszokott módon fontos kérdéseket vet fel, kulturális és tudományos szempontból is megalapozott történetben ábrázolva azt. Csak ne számítsunk tőleg egy Gaiman-féle, „boldogan éltek amíg meg nem haltak” stílusú befejezésre.

Mint az iOS-eszközök minden rendes, lelkes és újdonsült tulajdonosa, én is jó néhány alkalmazást töltöttem le iPhone-ra és iPadre is. Eleinte persze csak az ingyenesek közül válogattam, később felbátorodtam annyira, hogy már néhány eurós appokra is beruháztam. Végül persze jöttek az igazán nagy és sokak által agyondicsért appok: a legtöbbet az OmniFocusra és az iThoughts HD-ra költöttem.

Az utóbbinál aztán tényleg úgy éreztem, hogy túlzás volt megvenni. Persze sokkal többet tud a nagy kedvencemnél, a MindNode-nál, viszont egyik funkcióját sem használtam ki. Ekkor kezdtem el igazából végiggondolni, hogy a megvett alkalmazások összes funkciójának vajon mekkora részét használom, és mennyi tartozik a „biztos egy csomó dologra jó lesz” kategóriába. Mivel szeretek kísérletezni az eszközeimmel (még akkor is, amikor már úgy gondolom hogy minden tökéletes), szándékosan visszaálltam az iOS-be és az OS X-be épített alapvető megoldásokra, így tesztelve hogy valójában mire is van szükségem.

Nos, ami repült a kukába és azóta sem jött vissza: a már említett iThoughts HD, a SimpleNote és az OmniFocus. Vázlatírásra és ötletelésre a MindNode mellé megmaradt a CarbonFin Outliner, ehhez hasonló nincs alapból. A tennivalók kezelgetése nem igényel egy tizenegynéhány-ezer forintos programot, ez persze utólag eléggé nyilvánvaló dolog (elvégre egy darab papírral is el lehet boldogulni ha muszáj).

Használom még a Bamboo Papert szabadkézi jegyzetelésre – a hozzá hasonló programok közül ez az, ami a lehető legjobban hasonlít egy darab papírra. És itt kezdünk rátérni a lényegre.

Nem tartom véletlennek, hogy az iOS saját jegyzetelőprogramja úgy néz ki, mint egy valódi notesz. Az iPad akkor működik igazán jól, amikor a felhasználói felület eltűnik, az eszköz egy darab mágikus papírrá változik, amire mágikus tintával írunk-rajzolunk.

Persze, Bret Victor már ezt is rég megírta…

Pocket használóknak egy gyors tipp a mai frissítéshez: ha az első oldalon nem jobbra, hanem balra lapozol, akkor átvált laptöréses (pagination) módba és nem kell visszalapoznod hogy megkeresd, hol is tartottál.

Nem Pocket használóknak: próbáljátok ki. Én sokáig Instapaper-hivő voltam, de elegem lett abból, hogy Arment nem hajlandó egy normális designt adni az appnak. (A blogját azért továbbra is olvasom, érdekes arc.)

Egy évvel ezelőtt született az első poszt ebben a blogban, arról, hogyan lehetséges Safari Readerben keskenyebb szöveget varázsolni az alapértelmezettnél. Azóta is visszatérek időnként a „geekebb” témákhoz, de remélem hogy nem kategorizáltatok be még a kockablogok közé.

Volt szó könyvekről (főleg SF-ről), programozásról; linkelgettem játékokról és jövőkutatásról, írtam programokról amik segítik a kreativitást, megosztottam veletek a kísérleteimet, amikben természetesnek vett dolgok (Google, fájlrendszer) nélkül próbálom élni egy ideig az életemet és néhány – remélhetőleg elég jól sikerült – fotót is láthattatok.

A következő egy évben nagyjából ugyanezt tervezem, csak mindent valamivel jobban, érdekesebben, olvasmányosabban (kivéve persze a fotókat). Eleinte inkább magamnak kezdtem el írni ezt a blogot, de lassan elkezdtétek páran olvasgatni és szeretném ha nem unnátok halálra magatokat pl. a szoftver-minőségbiztosítási témákon… Továbbra sem írok tematikus blogot, lesz minden a társasjátékoktól az app review-kig és egyszer talán még egy értelmes nevet is ki fogok találni.

Az valószínűleg feltűnt már nektek, hogy saját domain alatt érhető el a site, továbbra is Tumblr meghajtással, ami a kényelem miatt valószínűleg meg is fog maradni jó darabig. Követni tudtok Tumblren, RSS feeden át, Twitteren és Facebookon is, ízlés szerint. A nem saját képeket megosztós Tumblr-t itt találjátok és persze továbbra is szórok minden érdekesnek, hasznosnak gondolt linket Twitteren.

Ha volt értelme eddig olvasgatni a posztjaimat, ezután még több lesz – ha nem, akkor valószínűleg már ezt sem olvasod, de ha mégis, lentebb találod a kommentelési lehetőséget és kritizálj bátran. A hozzászólás továbbra is ingyen van és boldoggá teszi a billentyűzet előtt ücsörgő bloggert. 

Régebben, amikor egy-egy hosszabb írásba kezdtem, gyakran órákig csak bámultam a szövegszerkesztőt – időnként egy-egy karaktert vagy szót begépeltem, aztán kitöröltem, majd újra csak farkasszemet néztem a képernyővel. Később kipróbáltam néhány programban az outline szerkesztését (talán sokan meglepődtök most, de Wordben is lehet) és valamivel könnyebben jutottam túl az ötletelési fázison.

Amikor azonban mindmapet kezdtem használni, a vázlatírás még gyorsabbá vált. Nem kellett hierarchián és címsorokon gondolkodnom, csak leírtam a szavakat, a rövid gondolatokat ahogyan eszembe jutottak, ahogyan kapcsolódtak egymáshoz. Ha valami új kapcsolatot fedeztem fel, átrendeztem a mapet. Ha egy megfogalmazás nem tetszett, később könnyen visszatérhettem rá, mert egyben láttam az egészet. Az írás alapvető strukturája így gyorsan és könnyen épült fel, anélkül hogy igazából vázlatírásnak éreztem volna amit csinálok.

A mindmap vizuális eszköz, ezért kevésbé korlátozó mint egy szövegszerkesztő program. Egy-két szavas vázlatpontok, ötletek írhatók fel vele, nem kell teljes mondatokat megalkotni, ezért könnyebb rögzíteni vele a gondolatokat a kezdeti fázisban, amikor azok még kevésbé strukturált formában fogalmazódnak meg.

A pontok szabadon összeköthetők, a kapcsolatok módosíthatók, így könnyebb elrendezni az egybe tartozó gondolatokat. A struktúrát folyamatosan változtathatjuk, szabadon dolgozhatunk az ötleteinkkel. A szerkesztéssel, szabályos formába öntéssel ráérünk a következő szakaszban foglalkozni. (Ehhez jó eszköz pl. a Scrivener, ami képes vázlatként importálni OPML fájlokat – nemsokára arról is lesz egy részletes poszt.)

Ha a mindmapek előnye nem nyilvánvaló az eddigiekből, könnyű kipróbálni a gyakorlatban. A Mindnode vagy a FreeMind ingyenes, egyszerűen használható program, érdemes adni nekik egy esélyt.

Ha kipróbáltad és bejött, esetleg régóta használod és tudsz jobbat, netán szerinted hülyeség az egész, kommentelj.